2010 november 29. | Szerző: Cucuu
Tegnap volt a Miss Hungary. Amikor megkaptam a meghívót, csodálkoztam, mert úgy rémlett, nemrég már volt hasonló nevű esemény, de az Miss World Hungary volt – mint kiderült. Hogy miért kell ennyi szépségverseny ebbe a kis országba, azt nem tudom. Illetve de, csak nem szeretnék ide leírni. 😀
Már a meghívó is elég…egyszerű volt, a marketinges nem dolgozta agyon magát, nem ötletelt rajta napokig. A kísérőlevél is személytelen volt, annyi állt benne, hogy helyszín, időpont, se egy szia-gyere-má-el, se egy megszólítás. Sebaj, örüljek, hogy egyáltalán meghívtak, nem igaz?
Nos, maga az esemény hasonlóan az előzetes kommunikációhoz: hagyott némi kívánnivalót maga után. Aki járt már hasonló rendezvényen, tudja, hogy soha semmi nem kezdődik időben, de a másfél órás késést azért erősnek találtam. Főleg, hogy senki nem tudott semmit, az emberek álltak tanácstalanul egy kupacban és stírölték egymás ruháját/sminkjét/haját. A biztonsági őrök élet és halál urának képzelve magukat úgy viselkedtek a vendégekkel, mintha a fenekükből húzták volna elő őket. Nagy nehezen végül bejutottam – magam sem értem, miért akarta az őrangyalom, hogy ez megtörténjen – megkerestem a helyemet és vártam. Elég sokat. Közben csinos lányok prospektusokat osztogattak a versenyzők képeivel, és aki nem volt hajlandó megverekedni egy-egy példányért, annak nem jutott. Végül a mögöttem ülő néni kihúzott egy példányt a sok közül a feneke alól, az lett az enyém.
Aztán végre-valahára elkezdődött a műsor – egy szörnyű koreográfiával, amit egy nóném együttes követett. Amikor meghallottam, hogy a Queen számát adják elő, hogy aszondja “Sóó mászt gó óón, fuss és játssz” (vagy fuss és nyerj, nem emlékszem pontosan a szövegre, de teljesen mindegy is), akkor azt hittem, leesem a székről. Szerencsére még egy csodálatos gyöngyszemet sikerült előadniuk, utánuk egy közepesen tehetséges tánccsapat vonaglott végig a színpadon, aztán egy magát musical-színésznőnek tartó lányka énekelt fülrepesztő fejhangon. Na, ekkor eldöntöttem, hogy megvárom, hogy a lányok egyenként felvonuljanak, aztán megyek haza tévézni, mert ez kész időpocsékolás.
És akkor még nem említettem, hogy annyira rossz volt a hangosítás, hogy lényegében semmit nem lehetett hallani abból, amit a két műsorvezető elmondott a versenyzőkről. Kár, mert amit hallottam, elég szórakoztató volt. Az egyik lány például diplomata szeretne lenni, mert imád utazni. Hát, sok sikert neki. 😀 De tényleg. Bárcsak ez elég lenne hozzá. A zenét is sikerült az est színvonalához mérten kiválogatniuk: beraktak egy Lady Gaga-CD-t. A csajokról készült fotókat pedig alig merem megemlíteni. Nem értek a fotózáshoz, de olyan, mintha Józsi bácsi, a mucsaröcsögei általános iskola fotósa készítette volna a párezer forintos eldobható gépével. A ruhák, a pózok, a smink, a frizurák…ehh, inkább nem is minősítem.
És a lányok milyenek voltak? Amilyenek egy ilyen szépségkirálynő választáson lenni szoktak. Mindenki csodálkozik, hogy de miért pont ők??? Helyesek, csinosak, de valahogy egyik sem volt kiemelkedő. Senkinek nem jött át az egyénisége, a stílusa, hasonlóan voltak sminkelve, öltöztetve, a frizurájuk is majdnem ugyanaz volt.
A szervezők helyében égne a bőr a képemről, hogy ilyen alacsony színvonalon, ilyen szervezetlenül sikerült megvalósítani ezt az eseményt. Szomorú, hogy ma Magyarországon létezik ilyesmi. Szégyen.
2010 november 24. | Szerző: Cucuu
Köszönöm a véleményeteket, mindig szeretem meghallgatni, hogy mások, egy kívülálló mit gondol. Szamóca blogján valaki említette a személyre szóló horoszkópot. Egyáltalán nem hiszek ebben az egészben, nem gondolom, hogy a bolygóknak és csillagoknak bármi közük lenne a személyiségemhez, de mókából és kíváncsiságból én is csináltattam egy ingyeneset a neten. Aztán elolvastam egy csillagász cikkét az asztrológiáról és a legutolsó csepp lelkesedésemet is agyonzúzta a véleménye, sebaj. 😀 Egyébként itt a link, ha valakit érdekel: http://www.femina.hu/horoszkop
Érdekes dolgokat ír. Persze olyanokat is, amik legyezik a hiúságomat és szeretném én azt hinni, hogy olyan vagyok, de némelyik telibe talált. Például: “karizmatikus személyiséged (höhö) nehéz kiismerni, de neked ez csak jó”. Ez igaz, de szerintem csak azért, mert túl szeszélyes vagyok én ahhoz, hogy valaki könnyen kiismerjen. Egyébként mindig kiröhögöm azokat, akik állítják magukról, hogy jó emberismerők, mert szerintem ilyen nem létezik. Mindenkinek annyira sokféle rétege van, hogy egy átbeszélgetett este is nagyon kevés. Az exem majdnem öt év után tudott olyan (kellemetlen) meglepetéseket okozni, hogy nem győztem csodálkozni. “Gyakran magad sem érted a saját viselkedésed.” Ez is igaz.
Aztáán, amikor jó passzban voltam (kb. 249 évvel ezelőtt) akkor ez is igaz volt rám és szeretném, ha hamarosan újra ilyen lennék: “Feloldódsz másokban, de megőrzöd saját identitásodat.” És ez is nagyon szépen le van írva: “Nem engeded magad olyan helyzetbe kényszeríteni, ahol a jó ízlésedet sértő dolgokkal vagy emberekkel kell érintkezned, ezért gyakran arisztokratikusnak vagy sznobnak tartanak.” Na, engem folyton sznobnak és beképzeltnek gondolnak. Azért is, mert szeretek olvasni és ha már olvasok, akkor általában szépirodalmat, nem ponyvát (bár annak is megvan a maga helye). Szomorú, hogy manapság sznobizmusnak számít az olvasás. Pedig, ha tudnák, hogy mennyit tévézek…! 😉 Ő pedig mindig röhög, hogy ha megsértődöm, akkor arisztokratikusan tartom a fejem, pedig csak felhúzom az orromat…
“Az elérhetetlen célok kitűzése eszköz, hogy kibújhass a felelősség alól. Hajlamos vagy figyelmen kívül hagyni a realitásokat, hogy önmagad jó és rossz fölött állónak tekintsd, aki a poros, e világi munkáknál többre hivatott. Vagy elmész a másik végletig: elképzeled az emelkedett dolgokat, majd kétségbeesetten lemondasz róluk.” Pff, igaz, igaz, igaz. 🙁
“A vörös számodra nem lehet vörös, legfeljebb gyönyörű- vagy csúnya vörös. Imádsz kritizálni.” 😀 “Otthonodnak tipp-toppnak kell lennie, így semmi nem bántja a szemed. A hangok csakis lágyan és halkan szólhatnak (utálom a tücc-tücc és a die-szerű metálzenét), konyhaszag nem szivároghat be a nappalidba (amerikai konyhánk van, így ez elég nehéz, de nagyon zavar a kajaszag, télen is nyitva van az összes ablak és a legnagyobb fokozaton megy a szagelszívó, ha főzünk – én nem, mert nem tudok és utálok főzni :D)”
“Könnyen megbántódsz, de nem vagy sértődékeny.” Ezt a kamut! Haha, iszonyat sértődékeny vagyok. “Nem jellemző rád a haragtartás.” Dehogynem! Évekig képes vagyok haragudni valakire. “Dolgaidba ötletszerűen és meggondolatlanul vágsz bele.” Aztán meg azt írja, hogy nem vagyok rendszerető…ezt nem értem, most akkor elvárom, hogy a lakásom tipp-topp legyen, vagy nem??? “Sok mindent megbocsátanak neked” – erről Ő sokat tudna mesélni, de ez szerintem nem az én érdemem. “A külvilág által felkínált lehetőségek és a belső természeted összhangban állnak egymással.” Haha, ez sem igaz! “Szinte mágikus képességekkel rendelkezel, hogy gyakran téged tartanak a megfelelő embernek egy állás esetén.” TÉNYLEG??? Kár, hogy ezt mostanában nem tapasztalom…
Bocsánat az unalmas önboncolgatás miatt, de ezt le kellett írnom. Érdekes játék ez a horoszkóp – amíg megmarad játéknak.
2010 november 24. | Szerző: Cucuu
Szakítani kéne a mostani énemmel. Minden épelméjű ember ezt szeretné, elmenekülne és örülne a szabadságnak, az éntelen életének. Mindenféle módszert kitaláltam már, hogy lehetnék újra kiegyensúlyozott, független ember. De annak, aki nem kitartó, nagyon nehéz. Nem hiszek a depresszióban, lusta embereknek tartom őket. Korábban nem fért a fejembe, hogy lehet tehetetlenül fetrengeni, hisz ki az a hülye, aki saját magának szeretne ártani?
És tessék: itt tartok én is. Persze nem nevezem magam depressziósnak, mert ennyi pökhendiség még van bennem. Maradok a hullámvölgynél. Végül is tökmindegy, hogy hívjuk.
Telnek a napok úgy, hogy nem történik semmi. Monoton. Teszem a dolgomat, a napi rutint, de már egyáltalán nem bízom abban, hogy bármi meg fog változni. Csak csinálom, Mert muszáj. Aztán vannak dolgok, amikre képtelen vagyok és inkább füllentek, mert azt még mindig sokkal egyszerűbbnek tartom. Gyűlölöm a hétköznapokat, mert úgy kell tenni, mintha mennék előre. Nem tudom megemberelni magam. Néha eszembe jut, ahogy állok az út szélén, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha lelépnék a következő autó elé. Nekem egyszerűbb lenne. Csak nekem. Soha nem lennék öngyilkos. Gyáva dolog. Bár, el tudok képzelni olyan helyzetet, amikor nincs más megoldás.
Tudom, mit kellene tennem, hisz van józan eszem. De mégsem tudom megtenni. Nem működik a lábam, ami vinne előre. Aztán jön az önmarcangolás, hogy már megint nem csináltam semmit. És végül péntek este lesz, kezdődik a hétvége, ami a pihenésé, 2 nap nyugalom, amikor nem kell tettetnem, hogy csinálok valamit. És ez így megy már…nagyon régóta. Túl hosszú ideje. Ha belegondolok, mennyivel előrébb lennék, ha bátor és céltudatos lennék, felképelném magam.
Mégsem teszem. Vannak persze időszakok, amikor jókedvem van, de ez nem tartós. Utána mindig jön valami sokkal mélyebb és sötétebb.
Sehogy nem érzem jól magam. Se akkor, ha egyedül vagyok, se akkor, ha Vele. Sehogy sem jó. Mindig van valami hiányérzet, ami zavar. Szeretném kiszakítani saját magamat saját magamból. Néha, kampányszerűen belekezdek dolgokba, elhatározok dolgokat, aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy elkezdtem, be is fejezem. Megunom. Nem vagyok kitartó. Aztán vannak igazán mély mélypontok. Ha leül velem beszélgetni és elmondja, hogy bután csinálom az életemet, akkor ahelyett, hogy tennék valamit, megsértődöm. Rosszul esik. Pedig mindig igaza van.
Nem bízom Benne. Azt képzelem, hogy másokkal flörtöl. Nem szeretem magam, ezért nem hiszem el, hogy Ő szeret. Gyanakszom, hogy hazudik, hogy át akar verni. Ilyenkor mit szeretnék? Azt, hogy beigazolódjon a gyanúm és elveszítsem Őt?
Miért vagyok ilyen? Mi történik velem? Miért görcsöl a gyomrom, miért öklendezek, miért leszek rosszul egyik pillanatról a másikra? Mi ez?
Egyre halványodik a kiegyensúlyozott énem. Már alig tudom felidézni, hogy akkor milyen voltam. Lehet, hogy az nem is én voltam, lehet, hogy ez az én valós énem? Nem emlékszem már arra, aki békében volt önmagával.
Nagyszerűen értek ahhoz, hogy hazudjak önmagamnak, hogy nyugtassam magam, majd csak lesz valahogy. Nem fogadok el segítséget, sőt baszogatásnak veszem. Azt mondom, majd megoldom, hagyjatok. DE MIKOR OLDOM MÁR MEG VÉGRE? Mit kéne tennem?
Néha jobban vagyok. Aztán történik valami aprócska dolog, egy visszautasítás, egy nem sikerült élmény, egy kétértelmű elszólás és ismét kezdődik az egész elölről. Azt képzelem, hogy unalmas vagyok, nem vagyok szórakoztató, nem vagyok okos. Hogy senki nem keresi a társaságomat. Én se keresném, ami azt illeti. Újra főiskolásnak érzem magam, amikor kiközösítettek, mert valakinek érdekében állt hazugságokat terjeszteni rólam. Sokan voltak, és valakit mindig utálni kell. Összejöttem a bátyjával, aki miután dobott engem, hívott, hogy le akar fektetni. Azt mondta, hazudok, hazugságokat terjesztek a bátyjáról, pedig csak egy embernek mondtam el. Azt hittem, megbízhatok benne. Azóta óvom a magánéletemet, mint egy törékeny kristályt, szivárványszínű buborék van körülötte és eldugom, nehogy más belenyúljon és kipukkadjon.
Táplálom a hullámvölgyet. Majdnem minden nap a saját könnyeimmel öntözöm meg. Babusgatom, hogy növekedjen. Olyan, mint egy gonosz kúszónövény, ami mostanra elgáncsolt. A földön fetrengek, a gyomrom görcsben és nincs erőm felkelni. Azt képzelem, hogy bántani akar. Zokogok, hogy ne bántson.
Én szánalmasnak tartanám az ilyen embert, mint én. Nem maradt más, csak az, hogy szép vagyok és szeret.
Ki kell találnom a módszert, ami használ. Így senkinek nem fogok kelleni.
2010 november 14. | Szerző: Cucuu
Honnan tudhatod, hogy a mostani jó meddig fog tartani, mennyire lesz tartós? Sehonnan. Honnan tudhatod, hogy nem jön valaki, aki jobb neki és elviszi? Elmegy. El AKAR menni. Nincs szemét csábító, akire haragudni lehet. Az ő akarata van, az ő mehetnékje létezik. Gusztustalan érzés. Legutóbb, amikor ilyen történt velem (pont 3 éve), szörnyű állapotba kerültem. Esténként Valeriana-t szedtem be, hogy el tudjak aludni. Éjszakába nyúlóan olvastam, hogy eltereljem a figyelmemet és beleájuljak az álomba. Maximum négy órát tudtam egyhuzamban aludni, ami nálam nagyon kevés, kiegyensúlyozott alvó vagyok.
Rendszeresen visszatérő vásárló voltam a Libriben, rengeteg pénzt elköltöttem könyvekre, akkor olvastam el a P.S I love you-t. Végigbömböltem az elsőtől az utolsó oldalig, hiszen én is elvesztettem azt, akit szerettem (vagyis azt gondoltam, hogy szeretem). Megalázta magam, mert annyira vissza akartam kapni. Fogadkoztam, hogy megváltozom, hogy ezentúl másképp lesz, hogy örökké hűséges leszek, de már késő volt. Ha nem a fikcióba menekültem, akkor blogoltam, ontottam a bejegyzéseket. Közben pedig kétségbeesetten kerestem a jeleket, amikbe kapaszkodhattam, hogy egyszer visszakapom őt, csak türelmesnek kell lennem. Azt gondoltam, hogy ezt kell megtanulnom: a türelmet és akkor újra az enyém lesz.
Közben pedig teltek a hetek. Volt, hogy egész vidám voltam, de a hangulatom még mindig tőle függött. Aztán január elsején (vagy másodikán?) végleg vége lett, ténylegesen. És végre elkezdhettem újra felépíteni az életemet, magamat, meg kellett szoknom, hogy most egyedül vagyok, nincs kéznél az az ember, aki évekig ott volt, nincs támasz stb.
Szörnyű volt. Utáltam a helyzetet, de legfőképp magamat. De hétről hétre jobb lett, és hamar (talán túl hamar) azt vettem észre, hogy már nem vagyok lehangolt, már nem kell minden nap elölről kezdenem önmagam felépítését, aztán már nem ő volt a reggeli első gondolatom. Majd jött más, utána megint valaki más, és aztán Ő.
Nem tudhatom, hogy alakul, nem tudhatom, mi történik holnap, nem tudhatom, mikor kell szednem a sátorfámat, nem tudhatom, mikor fogok úgy felébredni Mellette, hogy minden rendben. És nem tudok úgy élni, ahogy kellene: mintha a mai lenne az utolsó nap. Mert tele vagyok hibákkal és ha hisztis vagyok, akkor veszekszem, ha szomorú vagyok, akkor sírok, ha mérges vagyok Rá, akkor a tudtára adom.
És, ha úgy kell lennie, hogy menni akar, akkor…akkor újra a padlón leszek és valószínűleg ki akarom majd tépni a szívemet, az agyamat a helyéről, hogy ne tudjak gondolkodni.
2010 november 2. | Szerző: Cucuu
A hétvégém fostaliga volt. Pedig még buliban is voltunk. Ő már előbb a helyszínre utazott így én az egyik haverunkkal, D.-vel mentem, vonatozni nem akartunk, így bekéredzkedtünk egy ismerős autójába. A srác nagyon népszerű, mindenki ismeri, kivéve engem, de ő emlékezett rám, fogalmam sincs, hol találkoztunk. Biztos valami buliban. Nagy nehezen megérkeztünk, közben 249-szer meg kellett állnunk, mert mindig akadt valaki, akinek pisilhetnékje vagy cigizhetnékje volt. Sikerült iszonyú morcos hangulatba kerülnöm, és még Ő is mérges volt – rám. Mindegy, végül nagy nehezen megérkeztünk az esemény helyszínére, Ő addigra már vidámabb volt, átadtuk az ajándékot a szülinaposnak, aztán rávetettem magam a kajákra és végül engem is megszállt a világbéke. Kár, hogy a buli lassan, nagyon-nagyon-nagyon lassan indult be, és végig, mintha csak félgőzzel döcögött volna. D. iszonyú lelkes lett, amikor kiderült, hogy egy kupica házi pálinka csak 200 Ft, alig győzte rendelni az újabb köröket és természetesen minket üldözött a szerelmével, a végén el kellett dugnunk a piát. Így is ocsmány részegre ittuk magunkat. Csak hiányzott az ilyenkor szokásos eufória és vidámság, a mindenkit szeretek érzés, a világmegváltó beszélgetések. Szinte senkit nem ismertem, ami általában nem szokott zavarni, de most nagyon feszengtem. Ráadásul új frizurát vágattam magamnak és nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy jól áll-e. És akkor a zenéről nem is merek említést tenni, a két DJ-n kívül senkinek nem tetszett. Legalább ők jól szórakoztak, a buli után boldogan újságolta egyikük, hogy ezeket a számokat eddig még egy közönségnek sem merték lejátszani és mennyire királyság volt, hogy most lehetett és zseniális volt, és juj és háá!
Négykor kidőltem az egyik fapadon, a tánctér mellett, Ő hívott is nekem egy taxit, ami úgy tűnt, mintha a Marsról jött volna, olyan lassan ért a helyszínre. 8 körül Ő is befeküdt mellém és mindketten D. hiénaszerű, hisztérikus és enyhén irritáló vihogására aludtunk el. Másnap D.-re nagyon megorroltam, úgy gondoltam, ha már mindketten Budapestről jövünk, akkor tartsunk is össze, de amekkora kurva (férfi létére), nekem “elfelejtett” fuvart intézni és míg ő már rég otthon vakarta a heréit, én még mindig az ország másik szegletében vártam, hogy végre hazajuthassak. Elegem volt, fáradt voltam, másnapos is egy kicsit, haza akartam jönni, egy forró fürdőre vágytam és a kanapéra, a kutyaszőrszerű pokrócunkra és a távirányítóra.
És egy hatalmas ölelésre, de Ő sem volt itthon, mert a szüleihez ment és lehet, hogy ma sem ér haza. Szörnyen el vagyok anyátlanodva már napok óta, még szerencse, hogy valamelyik nap ment a tévében a P.S. I love you, legalább jól kibömbölhettem magam rajta. Mostanában bármi képes vagyok sírni, a chilei bányászok kiszabadításán, az Álomépítők című műsoron…
2010 november 1. | Szerző: Cucuu
Ahh! Zárkózottság! Igen, mindig is irigyeltem azokat az embereket (mint amilyen az egyik nagyon jó barátnőm, aki sales-es), akik bárkivel bármiről el tudnak beszélgetni: a taxisofőrrel a borzalmas benzinárakról, az anyukámmal az időjárásról, idegenekkel a kutyatenyésztésről. A probléma nem a témákkal van, hanem a természetes könnyedséggel. Ha én bájcsevegek valakivel, akit egyáltalán nem ismerek, úgy érzem magam, mint egy idióta, aki olyan merev, mint egy…nemtudommi, most csak szalonképtelen hasonlatok jutnak eszembe. Így van ez az idegen társasággal: mintha lenne egy mellbimbó a homlokon közepén. Néha így érzek. Előfordul.
Közben pedig összekeverik a félénkséggel elegyített zárkózottságot a beképzeltséggel. Én is összekeverném. Egyébként is inkább tulajdonítják a fura, “nem akarok a középpontban lenni és sziporkázó poénokat sorozatban gyártani”- viselkedést jellemhibának, mint egyszerű zárkózottságnak.
Vannak a munkahelyeken is azok a nők, akivel alig ismeritek egymást, de miközben várjátok, hogy végre elkészüljön a kávé, olyan mélységű magánéleti sztorikat oszt meg veled, hogy jogos a gondolat: ez hülye vagy csak kamuzik? Volt egy kolléganőm, aki azt is elmesélte, hogy folyamatosan veri a pasija. Mármint: néha nehéz volt nem észrevenni a nyomokat a nyakán, de azért mégiscsak…a rendőrség és egy garbó szerintem nagyobb segítség lett volna, mint a lelkizés a teakonyhában… Tudatosan zárom el a magánéletemet a munkatársak elől. Nem rájuk, nem oda tartozik. Persze bárkit, bármikor szívesen meghallgatok sőt, egy ideig el voltam ájulva magamtól, hogy mennyire kurva jófej lehetek, ha ilyen sokat ilyen hamar megbíznak bennem, de aztán rájöttem, hogy ezeknek a lelkizős embereknek mindegy – csak legyen közönségük. Nem a varázslatos személyiségem az oka.
Aztán – ahogy említettem már korábban is – irigy vagyok azokra a nőkre, akik még egy bolyhos melegítőnadrágban is őrült szexisek. Tudjátok, a nagy aurás nők, akik belépnek egy…BÁRHOVA és az összes szem kocsányon lóg.
De eszembe jutott Ő. Nem kell 12 centis “fuck me shoes”-t felvennem, nem kell cicaszemeket sminkelnem, mégis… 😉
2010 november 1. | Szerző: Cucuu
Tudjátok, vannak a népszerű emberek, akiket mindenki kedvel. MINDENKI. Rengeteg ismerősük van, ezer barátjuk a facebook-on, akárhova megy, haverokba botlik, nincs olyan buli, ahova ne hívnák stb. Titkon én is szerettem volna népszerű lány lenni, de velem mindig úgy voltak, hogy első ránézésre, első megismerésre nem, csak egy kicsit később, egy kicsit mindig hunyorogni kell, egy kicsit szokni kell, és aztán oké. Vagy nem. 🙂 Visszaolvasva a régi, gyerekkori naplóimat, sokszor küszködtem ezzel és mindig a szívemre vettem, ha nem tudtak rögtön elfogadni. Pedig nem a víz a hülye, ha a kacsa nem tud úszni. Folyton, újra és újra magamban kerestem a hibát, végigpörgettem a viselkedésemet, igyekeztem magam kívülről látni. De azóta sem jöttem rá, hogy mi lehet-lehetett a baj.
Hallottam olyan véleményeket, hogy beképzeltnek tűnök és ezért nem szimpatizálnak velem. Egyszer egy kigyúrt, edzőtermes fiú mérgesen az arcomba üvöltötte, hogy elege van abból, hogy úgy nézek rá, mint egy darab szarra. Pedig nem is. Egy nagyon jó barátnőm, akivel egy iskolába jártam, azért nem akart velem eleinte összebarátkozni, mert pökhendinek tartott.
Pedig nem tartom magam ilyennek, de biztos igazuk van. Második ránézésre taszító lehet a szarkazmusom, hogy mindenről határozott véleményem van (pedig abszolút meggyőzhető vagyok). Néha kérdőjelek ugrálnak a fejemben, hogy Ő vajon mit szeret bennem ennyire nagyon? Ő népszerű. Állandóan csörög a telefonja, hatalmas társasága van (bár barátja csak egy-kettő). Ezek szerint mégsem vagyok annyira szarfej, mint amilyennek most tartom magam. De az is lehet, hogy csak túl rezignált vagyok…
2010 október 30. | Szerző: Cucuu
Sikeresen túléltem ezt a születésnapomat is. Igaz, hogy egyedül voltam (Ő külföldön), de legalább kaptam egy kis nyugalmat, szóval remekül telt az estém, sokan felköszöntöttek, elégedett voltam. Szombaton, a barátok számára tartott születésnapomon ellenben úgy összevesztünk, hogy zengett az egész ház. Úgyhogy a vacsora és utána a buli is kicsit furcsára sikeredett: jó volt, vidámak voltunk, de mindkettőnkben ott volt a tüske és kavarogtak a gondolatok. Nem szeretem a hivatalos szülinapokat, legyen csak csendes és meghitt, a franc sem akarja ünnepeltetni magát.
Pár év és 30 leszek. Talán készítenem kéne egy listát, hogy mit szeretnék addig elérni. Vagy ez felesleges, mert csak csalódást okoznék önmagamnak? Tudom egyáltalán, mit szeretnék? Vagy csak azt, hogy mit nem? Nos, gyereket semmiképp nem. A belső elhatározás hiánya miatt sem, plusz ha szétnézek a kisgyerekes környezetemben, nem látom azt a mérhetetlen boldogságot, amit szerintem ilyenkor érezni kéne. Csak a zűrzavart, a szervezetlenséget, a hisztériát látom, ideges anyu, apu szétdolgozza az agyát, kiegyensúlyozatlan a gyerek, folyton üvöltve hisztizik, nem kell ez nekem. Egy gyerekhez minimum egy teljes, két lábbal a földön álló ember kell, nem pedig két fél – vagy annyi sem. Apukám mindig a józan ész volt a családban, egy ellensúlyt képezett anyukám néha logikátlan, érzelmekkel átitatott viselkedésével szemben.
Nem akarok mást, csak azt, hogy boldog legyek, hogy elégedett legyek önmagammal – többé-kevésbé. Nyilván lesznek hullámvölgyek, de azt kívánom magamnak, hogy többnyire boldog legyek. És, ha ezt meg is tudom osztani valakivel, az csak egy plusz, de nem elvárás. Félelmetes, hogy vannak nők, akik azt csak úgy gondolják magukat boldognak, ha van egy férfi mellettük… Nem hiszek abban a boldogságban, amihez egy másik ember kell, az csak kiegészíti a boldogságot, ad valami pluszt, de nem szabad, hogy meghatározza.
Van pár blog, amit olvasni szoktam, és van egy, ami egy olyan párkapcsolatról szól, amire teljes mértékben feltette az életét: a jókedvét, a boldogságát, a kiegyensúlyozottságát. A lány junkie lett. A napjai azzal telnek, hogy várja a hétvégéket, amikor kaphat egy keveset a fiúból, hétköznapokon csak vegetálgat. A fiú nem hülye: gondosan kiméri a szeretet-adagokat, csak annyit ad, amennyi feltétlenül szükséges a függőség fenntartásához. Nem ítélem el a lányt. Sajnálom. Egyre ritkábban olvasom a blogját.
Most pedig megyek, szerzek rendes kávét, mert ez a neszkáfé ihatatlan…
2010 október 20. | Szerző: Cucuu
Nem tudom megállni, hogy ne írjak arról a témáról, ami az egyik – szívemnek nagyon kedves – blogon elindult: a kiemelt-, más néven topblogokról. Vastagon teszek rá, hogy kit emeltek ki, mert nem a reklám alapján döntök. Sőt, a legtöbb toppos naplót nem is ismerem, csak a Sztyuvisba olvastam bele, ami szerény személyem tetszését elnyerte, de nem kötött le annyira, hogy rendszeres visszajáró legyek, csak ha eszembe jut. Ez persze nem azt jelenti, hogy az én blogom a tökéletes, az etalon és saját magamat szeretném kiemelve látni. Nem, egyáltalán nem gondolom sem a blogomat, sem magamat tökéletesnek. Legtöbbször unalmasnak, egysíkúnak. Ez az oka annak, hogy az újságírás a jövőben megmarad némi zsebpénzt hozó hobbinak – hivatásszerűen nem szeretném csinálni. Egyrészt a hólapátolásra hajazó monotonitás miatt, másrészt nem érzem magam elég műveltnek/olvasottnak/sziporkázónak stbstbstb (pedig jóval többet olvasok, mint az átlag). Csak azt sajnálom, hogy a nálam gyengébb képességűek nem így gondolkodnak és cikkeket merészelnek megjelentetni vezető magazinokban sőt, főszerkesztők merészelnek lenni!!!
Ami elszomorít (a felháborodáson már rég túl vagyok, vonatkozik ez a hírekre) az maga a CaféBlog. Az, hogy elavult. A sablonokat ezer éve nem frissítik, van kutyusos, cicás meg sima (oké, sarkítok, de nem vagyok túl távol a valóságtól). Ha valakinek nincs informatikai szakképesítése, akkor olyan alapvető dolgokat nem tudna beállítani, amiknek gombnyomásra kéne működniük. Ha nem vagyok elég gyors, elszáll a bejegyzés és még sorolhatnám. Gagyi az egész, na!
És, hogy továbbfűzzem a gondolatot, eszembe jutnak a tévécsatornák, a silány kínálatuk, az egyre botrányosabb műsorok. A Benkő feleséget keres még csak-csak, nade ez az Édesnégyes, meg ami most
2010 december 4. | Szerző: Cucuu
Csütörtökön interjún voltam. Amikor megláttam, hogy egy újabb pénzügyi befektető cégről van szó, felállt a szőr a hátamon. Mostanában elég sokhoz volt szerencsém, de mindegyik komolytalannak tűnt. Érthetetlen, miből élnek ezek a buborékcégek. Szóval, nem volt sok kedvem a beszélgetéshez, de amikor beléptem az irodába, régóta nem érzett pozitív érzések töltöttek el. Mármint munkahellyel kapcsolatban régóta nem érzett… Tudjátok, amikor beléptek egy házba, egy lakásba, akárhova és egyből otthonosan érzitek magatokat, nem idegen a hely, hanem ismerős. Csak néhány percet kellett várnom, nem kellett kínzóan sokat izzadnom az előtérben, közben kaptam vizet is. Annyi interjún voltam már az idén, hogy alig kellett készülnöm, úgy érzem, hogy tőlem már mindent megkérdeztek, amit egy munkaadó megkérdezhet. Szimpatikus volt az ügyvezető, egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem, abszolút visszafogott, udvarias ember benyomását keltette. Ezen is meglepődtem, mert ezek a pénzügyi szakemberek mind nyomulós, pökhendi férfiak szoktak lenni, de ő nagyon rokonszenves volt. Szóval, nagyon jó megérzéseim vannak, rajtam kívül csak egy jelentkező van. Egy férfi. Mindent megpróbálok, a lehető legjobbat nyújtom majd a további körökben, aztán meglátjuk. A többi már nem rajtam múlik. A legjobb barátnőm azt mondta, amíg puncim van, ne izguljak, de ez ugyanúgy lehet hátrány is, mint előny. Még mindig nem tudom megszokni, hogy csak azért, mert fiatal nő vagyok, fele annyira sem vesznek komolyan, mintha férfi lennék. Nem szoktam meg, de tudomásul vettem. 🙂
Hogy megjutalmazzam magam, este elmentünk a barátnőmmel a Margitszigetre wellness-ezni egy kicsit. Annyira lelkesek voltunk, hogy még egy gerinctornán is részt vettünk, aztán eveztem meg lépcsőztem. Már ezer éve nem voltam edzőteremben. Amióta ilyen bizonytalan az anyagi helyzetem, nem költök ilyesmikre. Aztán szaunáztunk, úgyhogy most olyan a bőröm, mint egy babafenék.
Nem mondom, hogy kiegyensúlyozottabb lennék, mint pár hete, de azért javul a helyzet. Ez az álláslehetőség nagyon felvillanyozott, hiányzik a biztos bevétel. Az helyrebillentené az önérzetemet. Vehetnék új ruhákat meg cipőket. Bár, ez a karácsonyi árudömping katasztrófa. Rohadt drága minden! Tényleg, már nem tudnak mit elkérni. Az interjú előtt beszaladtam a Kikába körülnézni, de hamar kimenekültem, mert a pofám leszakadt az áraktól. Csak azt nem értem, hogy ezek a boltok miből élnek? Az embereknek meg honnan van ennyi pénzük???
Oldal ajánlása emailben
X