2010 szeptember 25. | Szerző: Cucuu
A hetem dolgosan telt: hét elején nemzetközi konferencián voltam a Tudományos Akadémia épületében, ahol még soha nem jártam. Érdekes volt, hasznos dolgokat hallottam, szorgalmasan jegyzeteltem, de aztán sajnos az előadások átmentek a kormány intézkedéseit magyarázó kampányba, ami a legkevésbé sem érdekelt, ezért hazajöttem. Ahogy sétáltam a Bazilika felé, elöntött a büszkeség, hogy ebben a szép városban lakom. Régen éreztem már ezt.
Csütörtökön egy előadáson voltam, amit Soma moderált, szintén érdekes volt, bár már egy picit lerágott csontnak tartom a nemek egyensúlyát, mint téma, de mondtak okos dolgokat. Tele volt a terem nővel, úgy tűnik, a férfiakat kevésbé érdekli a nemek viszonyának egyensúlya. 🙂
Most pedig az Álomépítőket nézem, miközben Ő alszik, tegnap buli volt. És majd’ megbolondulok a féltékenységtől… Azt mondja, hogy felesleges és a tettei is ezt mutatják, de félek, hogy elveszítem. És azt hiszem, rájöttem az okára. Nem vagyok harmóniában önmagammal, ezért nem adok meg Neki mindent, amit szeretnék, amit meg kéne, ami természetes lenne egy jó kapcsolatban, miközben azt gondolom, hogy így, diszharmonikusan is sokkal jobbak vagyunk az átlagnál, de ez engem nem érdekel, nem másokhoz képest akarok jó lenni, hanem a saját elvárásaimhoz képest. Pedig nagyon eltökélt vagyok, de a változás nemhogy lehetetlen egyik napról a másikra, ehhez hetek-hónapok kellenek. Azt mondja, hogy engem akar, senki mást, de akkor mi a fenéért vagyok bizonytalan, miért nem tudok Neki hinni? Pedig bízni szeretnék… Remélem, hogy csak a kisebbségi komplexusaimat (igen, több is van) vetítem ki, bah, de elegem van…!
2010 szeptember 16. | Szerző: Cucuu
Anyukámmal töltöttem az egész napot, vásárolgattunk, nézelődtünk egész nap. Ki is purcantam, melós dolog a bevásárlóközpontokat járni. Még mindig a hatása alatt tart a történet, amit tegnap meséltem el. Érdekes, hogy még csak nem is ismerem azt a nőt, csak a képek és a facebook posztok engednek egy résnyi bepillantást, de szintet léptem. Lehet így is élni. Csak az a nagy dilemmám, hogy mire eljutok odáig, hogy így élhessek, vajon akarom-e vagy megsavanyodott ember leszek, aki nem tud semminek sem örülni. Ma egy néni leült mellém, miközben a vodafone előtt várakoztam, hogy sorra kerüljek. Azt mondta, hogy szép a szemem. Ezt sokan mondják, de volt valami önfeledt derű abban, ahogy mondta és mosolyoghatnékom támadt attól az képtől, amit elképzeltem ennek a néninek az életfelfogásáról.
Vannak, akik félelemmel élik az életüket, rettegnek, hogy a következő kanyar után mi lesz, idegesek, vajon nem ugrik-e ki egy megátalkodott szörny valamelyik út menti bokorból. Nekem is vannak ilyen napjaim, de szerencsére nem jellemző. Képes vagyok megvonni a vállamat és szarni bele mindenbe azzal a belső felkiáltással, hogy lesz, ami lesz! Majd ráérek akkor aggodalmaskodni, ha bekövetkezett. Van, amikor annyit parázik az ember, hogy azt gondolja, azok megérzések és nem alaptalan félelmek. A nők pedig úgy vannak programozva, hogy “hallgass a megérzéseidre”, a múltkor is megérezted, hogy a Pista meg a Juci kavartak a hátad mögött. Na, ugye! Az aggodalmaskodás aztán félelmetes méreteket képes ölteni, olyannyira, hogy megkeserítik az ember jelenét és semmit nem képes élvezni, mert rágja a körmeit folyamatosan. Ez népbetegség. Mint a panaszkodás. Milyen volt a nyaralás? Jó, csak képzeld, a repülőn visszafelé volt egy hisztis kurva, leordítottuk egymás haját, de idegesítő volt, legszívesebben képen töröltem volna és valaki a hátsó sorban rosszul lett, fúj, de undorító, aztán a csomagokra is fél órát vártunk…Mindig csak a rossz, a negatív. Amúgy a nyaralás jó volt…
Ugyanakkor nem hiszek a carpe diem-ben sem. Talán inkább fatalista vagyok, hogy jöjjön, aminek jönnie kell!!!
Aztán, vannak olyan napok, amikor magam alá zuhanok vagy kötözködhetnékem van és veszekedést provokálok, semmi sem jó, az sem, ha azt csinálja, azt sem, ha nem. Múltkor Ő is ilyen volt, de épp nyugodt hangulatban voltam, inkább nem reagáltam, meghallgattam, magamban megvontam a vállam, hogy totál kattant. De ez csak olaj volt a tűzre és úgy pattogott körülöttem, mint egy beszpídezett bolha, hogy “lehet ám reagálni valamit!!!”.
Aggódhatnék (néha szoktam is), hogy milyen lesz a közös jövőnk, lesz-e egyáltalán? Aggódás helyett inkább minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy legyen közös jövőnk és amíg azt látom, hogy Ő is ugyanígy éli a napjait-napjainkat, addig nincs mitől félnem. Nem? 🙂
2010 szeptember 15. | Szerző: Cucuu
Egy ismerősünknek meghalt az édesapja. Szörnyű tragédia, de a történetről, amit elmesélek rögtön, nem ez jut eszembe, olyan ez, mint amikor felszakadoznak a felhők és a nap átsüt a résen, mintha a Jóisten kukkolná az embereket. 🙂
A történetben az elbűvölő az anyuka nővére, aki hetekre Magyarországra utazott és segített sógora utolsó napjaiban, végig próbálta tartani a lelket a családban és ezt olyan természetes optimizmussal tette-teszi, hogy ilyet még soha nem láttam. Véletlenül tárult elénk az életük a facebook-on, ahol ez az asszony folyamatosan értesítette az ismerősöket a fejleményekről és rengeteg-rengeteg fotót készített, amiket feltöltött az oldalra. Sok olyan kép született, amin mosolyog az apuka – és ezen nem is csodálkozom, bárki hálás lenne, ha ilyen odaadó és két lábbal a földön álló szeretet venné körül.
Ez a virgonc tekintetű nő nem hagyta, hogy magába zuhanjon a húga, együtt hímeztek, miközben a haldokló mellett virrasztottak, főztek, vásároltak, piacra mentek, cukrászdába jártak (mert az utolsó időszakban a krémes volt az egyetlen, amit az apuka meg tudott enni), finom borokat kóstoltak és próbáltak rácsodálkozni minden apró szépségre, ami körülvette őket – mert csak így lehet ép ésszel kibírni. Aztán, amikor vége lett, akkor összecsomagoltak és vidékre utaztak wellness-ezni, megmasszíroztatták magukat, elmentek manikűröshöz, fényképeket nézegettek és felidézték a régi emlékeket.
Annyira megható volt látni azt, hogy vannak még ilyen emberek, akik ilyen erősek és így tuják tartani a lelket valakiben. Biztos voltak kiborulások, zokogások, önmarcangolás és elkeseredettség. Ez természetes. Egyébként ez a természetes megközelítés a legpozitívabb az egészben. Hogy ideutazott ez a nő, aki mindezt végigcsinálta, csak szerencsés volt és meggyógyult…ideutazott és éjszakákon át fogta a sógora kezét, beautózta fél Budapestet egy szelet krémesért és ha kellett, a hátára vette a húgát, de mentek tovább, nem álltak meg.
Remélem, megtaláltam azt az embert, aki képes lenne így viselkedni, ha én kerülnék hasonló helyzetbe.
Van még élet a Földön!
2010 szeptember 13. | Szerző: Cucuu
Délután alig vártam, hogy magamra zárhassam a bejárati ajtót. Aztán valahogy olyan jól alakult az egyedüllét, hogy sikerült feltámasztanom a jókedvemet. Nem bírtam ki és ma is videójátékoztam egy kicsit, de hamar meguntam, inkább hasznossá tettem magam és kiporszívóztam-felmostam, aztán elmentem futni. A patakparton egy egész jó hapi kocogott velem szemben…mármint a karizmai szépek voltak, annyira, hogy egyéb testrészeit nem sikerült megfigyelnem. Hümmögtem is pár elismerőt.
Ha már így telepumpáltam magam endorfinnal, betértem a spárba. Kipirulva, leizzadva, de észrevettem, hogy egy jóképű srác méreget a teavajak előtt. Igazán jóképű volt, de csak sutyiban figyeltem meg, a rágóspult takarásában.
Most pedig itt ülök a kanapén két almacsutka társaságában, már lezuhanyoztam és valami hülye magazinműsort nézek, hamarosan nekilátok újra a tegnap elkezdett cikknek, szerdán pedig állásinterjúra megyek.
Holnap reggel is kéne kocogni, hogy ne csak az estém legyen jókedvű. De már előre röhögök magamon, mert tutira el fogom lustálkodni.
2010 szeptember 13. | Szerző: Cucuu
Gáz, hogy megint, de nyomi hangulatban vagyok, úgy érzem magam, mint egy kamasz zoknijka, ami napok (hetek!) óta töpped a tornazsákban. Alig aludtam, de legalább lenne energiám és erőm azt a rengeteg időt hasznos tevékenységgel eltölteni, de nem. Már harmadik napja videójátékozom, de tegnap azért nekiláttam egy cikknek. A téma annyira lehangolt és egyben felháborított, hogy megfájdult a fejem és félredobtam.
Természetesen nem sikerült múlt héten választ kapnom az egyik munkával kapcsolatban, pedig nagyon komolyan megígérték és bár nem egy ilyen lenne álmaim állása és munkahelye, nagyon jól jött volna a havi fix pénz. Ma reggel egy órán át álltam a gardrób előtt és bármit húztam fel, egyre csak fanyalogtam. Régen imádtam öltözködni, így kifejezni a furaságomat, de ma úgy éreztem, hogy divatjamúlt, megrozsdásodott holmikkal vannak tele a polcok és amikor beteszem a lábam egy bevásárlóközpontba, majd’ a szívem szakad meg a sok szép cucc láttán. Pf, de ez legyen a leghatalmasabb problémám.
Méghogy a pénz nem boldogít, bah! Elutaznék Madagaszkárra, mint a pinty! Vele. 🙂
2010 augusztus 31. | Szerző: Cucuu
Azt mondod, baromság negatív energiákat küldözgetni? Nem hiszek ebben az Univerzum majd megoldja, csak kérned kell dologban. Ha ilyet hallok, magamban mindig kuncogok. Fennhangon már nem merek, mert elkerekednek a szemek. Senki nem szereti, ha hitetlennek gondolják, nem? Az nem elég jó érv, hogy “nekem soha nem sikerült”. Persze, mert nem kérted JÓL, kisbutus. Mert a lelkem mélyén nem is akartam, és ezt a mindenható univerzum kiszimatolta, bizony. Okosabb, mint az összes kételkedő együttvéve, bizony! A pozitív energiák ész nélküli lövöldözése helyett én a tettek és nem a gondolatok erejében hiszek, bár a kettő nyilván összefügg, de ne mondja senki azt, hogy a kanap ücsörögve megváltom a saját világomat.
Nem akarok elszánt szkeptikusnak tűnni, úgyhogy csak úgy sugárzom magammal a pozitivizmust és a “sikerülni fog” hozzáállást. Nem is vagyok hajlandó mást csinálni, csak ezt. A munkát befejeztem, minden szépen összeállt, holnap elő kell adnom. Izgulni fogok, ki fog száradni a szám, a torkom, de megcsinálom!!!
Amikor ma délelőtt összezördültünk cseten, teljesen magam alatt voltam. Kilépett, mert az egyszerűbb volt, olyan, mint kisétálni a szobából, becsapni a bejárati ajtót. Aztán felhívott. Azt mondta, nem bírja, ha veszekszünk, olyankor csak ezen pörög az agya és képtelen kizárni a történteket. Szeretem, hogy így gondolkodik, azt hittem, csak én működöm így. Azt hiszem, ez IS annak a jele, hogy tényleg, igazán, nagyon fontos vagyok Neki.
Nem, nem akarok kevesebbet veszekedni. Kell az. Olyanok vagyunk, mint az olaszok: kiabálás, bömbölés, tárgyak és nyílászárók csapkodása, még hangosabb zokogás, aztán valamelyikünk úgyis odamegy a másikhoz és megöleli és az kér bocsánatot, aki nem is hibás.
Nem vágyom másra, mert az nem ugyanez lenne és én szeretem azt, amilyenek vagyunk. Nem kéne a másmilyen. 🙂
2010 augusztus 31. | Szerző: Cucuu
Elegem van. Mint egy kamasz, akinek már a töke tele van azzal, hogy mindenkinek meg kell felelnie. Megfelelnimegfelelnimegfelelni. Ez megy állandóan. Hogy én miért nem vagyok ilyen és olyan? Miért mindig ezt csinálom ahelyett, hogy azt tenném, amit szerinte kellene? És én miért mondogatom ezt, mert a végén még el is hiszik, hogy tényleg ilyen vagyok. Tehát tökre másnak kell mutatnom magam, aztán meg csodálkoznak, ha néha felszínre bukkan az eredeti. Vagy az nem is az eredeti, csak valami elfojtott szörnyszülött???
Pedig olyan jó volt a kedvem, amikor felébredtem, tele voltam tettvággyal és elégedettséggel. Hogy lehet így tönkrevágni pár perc alatt???
2010 augusztus 27. | Szerző: Cucuu
Semmi izgalmas nem történt a napokban, de azért van kedvem írni. Ürügy a kummantásra. 🙂 Mert írnom kéne, meg a prezentáció sincs kész, csak fejben meg jegyzetekben. Látom, hogy miért kapkodok állandóan az utolsó pillanatban. Rossz tulajdonság, mégsem bírom rávenni magam most, hogy dolgozzak. Biztos, mert eddig végül mindig mindent összehoztam és nem csúsztam ki a határidőkből. Persze, az idegeskedés nem hiányozna most sem, de egyelőre nincsenek ősz hajszálaim. 🙂 Genetika, köszönöm, Apu!
Tegnap megint kivittem a reptérre. Óriási dugó volt, ilyet még nem is tapasztaltam ott soha. A rendőrök persze csak álltak és vakargatták a fejüket, de ők nem parkolóőrök ugyebár. Csak sietve tudtunk elbúcsúzni, pedig a szememmel mindig végigkísérem, ahogy begurítja a bőröndjét az épületbe. Az első estéket soha nem szeretem egyedül. A többit sem, de az elsőn nagyon szokott hiányozni, ilyenkor hangosan szoktam kornyikálni, az mindig felvidít. 🙂
Nem írok most többet, csak bejelentkeztem. Napsütéses hétvégét!
2010 augusztus 27. | Szerző: Cucuu
Semmi izgalmas nem történt a napokban, de azért van kedvem írni. Ürügy a kummantásra. 🙂 Mert írnom kéne, meg a prezentáció sincs kész, csak fejben meg jegyzetekben. Látom, hogy miért kapkodok állandóan az utolsó pillanatban. Rossz tulajdonság, mégsem bírom rávenni magam most, hogy dolgozzak. Biztos, mert eddig végül mindig mindent összehoztam és nem csúsztam ki a határidőkből. Persze, az idegeskedés nem hiányozna most sem, de egyelőre nincsenek ősz hajszálaim. 🙂 Genetika, köszönöm, Apu!
Tegnap megint kivittem a reptérre. Óriási dugó volt, ilyet még nem is tapasztaltam ott soha. A rendőrök persze csak álltak és vakargatták a fejüket, de ők nem parkolóőrök ugyebár. Csak sietve tudtunk elbúcsúzni, pedig a szememmel mindig végigkísérem, ahogy begurítja a bőröndjét az épületbe. Az első estéket soha nem szeretem egyedül. A többit sem, de az elsőn nagyon szokott hiányozni, ilyenkor hangosan szoktam kornyikálni, az mindig felvidít. 🙂
Nem írok most többet, csak bejelentkeztem. Napsütéses hétvégét!
2010 október 20. | Szerző: Cucuu
Nem történik semmi olyan említésre méltó, amit szeretnék a bloggal és a blogolókkal is megosztani, eddig is meglehetősen unalmasnak tartottam magam, és nagyon örülök, hogy így is volt pár ember, akik néha idetévedtek és olvastak. 🙂 Nem akarom törölni a blogot, mert ha így teszek, akkor tuti, hogy előbújik a grafomániám és pár napon belül kreálok egy felületet, ahova kiboríthatom a gondolatokat, amik aztán úgy kanyarognak-keverednek, ahogy a festékes vödrök összekeveredett színei. Tudjátok, vannak azok a színes-szagos női magazinos fotók, amiken a rikító körömlakkokat kiborogatják, összetörik a pirosítót, az alapozót, a szemhéjpúdert és a rúzsokat. Nagyon gusztának tartom az ilyen képeket, hasonlóan az MTV (úgy értem, mjúzik tv) pillecukros képsoraihoz, legszívesebben beleugranék a tévé dobozába és tobzódnék, ahogy a színes (és minden bizonnyal jó illatú) cukorkák a fejemre zuhannak. Nem, nem szedek semmilyen tudatmódosítót…
Kisütött a nap! Szégyenlősen, csak pár pillanatra, de belemosolygott az arcomba, hmm! Anyám kivan rajtam, hogy mindig akkor tudok szoknyát húzni, amikor hidegre fordul az idő, és nyáron képes vagyok hosszú farmerban izzadni. Hektikus vagyok.
De most megyek is, csak benéztem ide, mert éjszaka hallottam, ahogy sírdogál a blogom nagy magányában. 🙂
Oldal ajánlása emailben
X