2010 szeptember 16. | Szerző: Cucuu |

  Anyukámmal töltöttem az egész napot, vásárolgattunk, nézelődtünk egész nap. Ki is purcantam, melós dolog a bevásárlóközpontokat járni. Még mindig a hatása alatt tart a történet, amit tegnap meséltem el. Érdekes, hogy még csak nem is ismerem azt a nőt, csak a képek és a facebook posztok engednek egy résnyi bepillantást, de szintet léptem. Lehet így is élni. Csak az a nagy dilemmám, hogy mire eljutok odáig, hogy így élhessek, vajon akarom-e vagy megsavanyodott ember leszek, aki nem tud semminek sem örülni. Ma egy néni leült mellém, miközben a vodafone előtt várakoztam, hogy sorra kerüljek. Azt mondta, hogy szép a szemem. Ezt sokan mondják, de volt valami önfeledt derű abban, ahogy mondta és mosolyoghatnékom támadt attól az képtől, amit elképzeltem ennek a néninek az életfelfogásáról.

Vannak, akik félelemmel élik az életüket, rettegnek, hogy a következő kanyar után mi lesz, idegesek, vajon nem ugrik-e ki egy megátalkodott szörny valamelyik út menti bokorból. Nekem is vannak ilyen napjaim, de szerencsére nem jellemző. Képes vagyok megvonni a vállamat és szarni bele mindenbe azzal a belső felkiáltással, hogy lesz, ami lesz! Majd ráérek akkor aggodalmaskodni, ha bekövetkezett. Van, amikor annyit parázik az ember, hogy azt gondolja, azok megérzések és nem alaptalan félelmek. A nők pedig úgy vannak programozva, hogy “hallgass a megérzéseidre”, a múltkor is megérezted, hogy a Pista meg a Juci kavartak a hátad mögött. Na, ugye! Az aggodalmaskodás aztán félelmetes méreteket képes ölteni, olyannyira, hogy megkeserítik az ember jelenét és semmit nem képes élvezni, mert rágja a körmeit folyamatosan. Ez népbetegség. Mint a panaszkodás. Milyen volt a nyaralás? Jó, csak képzeld, a repülőn visszafelé volt egy hisztis kurva, leordítottuk egymás haját, de idegesítő volt, legszívesebben képen töröltem volna és valaki a hátsó sorban rosszul lett, fúj, de undorító, aztán a csomagokra is fél órát vártunk…Mindig csak a rossz, a negatív. Amúgy a nyaralás jó volt…

Ugyanakkor nem hiszek a carpe diem-ben sem. Talán inkább fatalista vagyok, hogy jöjjön, aminek jönnie kell!!!

Aztán, vannak olyan napok, amikor magam alá zuhanok vagy kötözködhetnékem van és veszekedést provokálok, semmi sem jó, az sem, ha azt csinálja, azt sem, ha nem. Múltkor Ő is ilyen volt, de épp nyugodt hangulatban voltam, inkább nem reagáltam, meghallgattam, magamban megvontam a vállam, hogy totál kattant. De ez csak olaj volt a tűzre és úgy pattogott körülöttem, mint egy beszpídezett bolha, hogy “lehet ám reagálni valamit!!!”. 

Aggódhatnék (néha szoktam is), hogy milyen lesz a közös jövőnk, lesz-e egyáltalán? Aggódás helyett inkább minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy legyen közös jövőnk és amíg azt látom, hogy Ő is ugyanígy éli a napjait-napjainkat, addig nincs mitől félnem. Nem? 🙂