2011 március 19. | Szerző: Cucuu
Többször nekiültem, hogy írjak egy kevésbé elkeseredett bejegyzést, mint a legutóbbi, de aztán mindig megnyomtam a kis ikszet a jobb oldalon. De végül is ez az én blogom, és ha épp ilyen időszakom van, akkor miért ne írhatnék róla? Attól még létezik a probléma, ha nem beszélünk róla. Nem vagyok az a típus, aki szeret nyíltan szembenézni a negatív dolgokkal, inkább bedobom a sötét szekrénybe a többi lom közé és kétszer is ráfordítom a kulcsot, ami persze emlékeztet arra, hogy van egy régi és ócska szekrény, amit nem ártana kitakarítani…
Tegnap jó napom volt, találkoztam két barátnőmmel, nézelődtünk a péntek délutáni tömegben, aztán órákkal később hazajöttem és rám szakadt minden. Ezek mindig derült égből villámcsapásként jönnek, amikor látszólag úgy tűnik, hogy minden rendben és bumm, fejbe vernek olyan gondolatokkal, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak: üvöltsek, sírjak, hányjak vagy méltóságteljesen viseljem?
Tudom, hogy az észérvek ellene szólnak, tudom, hogy egy kívülálló számára ez csak egy egyre vékonyodó falú buborék, és csak azért nem pukkad ki, mert az érzelmek még mindig olyan erősek, hogy egyben tartják. De mégis: az én fejemben még mindig lerombolhatatlan az a kép, hogy ez örökké fog tartani. Ott van minden egyes tervemben, még akkor is, ha ködösek és bizonytalanok ezek a tervek, de nem látom magam előtt a végét.
Furcsa volt, amiket tegnap mondott, arrogánsan, ami olyan felháborító volt, hogy fel kellett volna pofozni. Azt mondta, Ő nem való az én életembe, hogy szétrombolt engem. Ehh. Nem tudom. Nem tudom felfogni, nem tudom még feldolgozni, nem értem, hogy ennek mi az igazságalapja, néha úgy érzem, egyáltalán nem ismerem ezt az embert, aki én vagyok. Emlékszem, amikor kamasz voltam, álltam a tükör előtt vagy gubbasztottam a fotelban és sokszor megrohant az érzés, a rácsodálkozás, hogy jéé, ez tényleg én vagyok, ez az én arcom és az én gondolataim, mintha egy másik lélek lett volna bennem, az igazi, az eredeti és nem érti, hogy tulajdonképpen ez most mi, ez tényleg én vagyok, vagy valaki más?
Butaság.
2011 február 24. | Szerző: Cucuu
Annyira szégyellem magam, hogy nagy szívességnek venném, ha most megnyílna a föld és belepotyognék. 🙁
Gyűlölöm magamat. Mert csalódtam magamban és utálatos dolog csalódni valakiben, mérgezőbb mindennél.
2011 február 16. | Szerző: Cucuu
Annyi dolog történt és annyi behatás ért, erre belázasodtam és itthon töppedek a kanapén, ami kényelmetlen és utáljuk, még a lábamat sem tudom kinyújtani rendesen.
Most láttam, az egyik ismerősöm kiírta a facebook-falára, hogy az anyukája bejelölte és most mitévő legyen, nem akarja, hogy ismerősök legyenek. Úgy látszik, öregszem, mert egyáltalán nem voltam vevő a cinkos összekacsintásra. Kár, hogy egyik tanácsadó sem reagált úgy, hogy talán nem hazugságok kiötlésén kéne fáradoznia, hanem azon, hogy a családtagjainak ne legyen okuk a kémkedésre.
Összevesztem az egyik barátnőmmel. Illetve, megkértem, hogy ne keressen, ne akarjon felhívni, szálljon ki az életemből. Ő azt mondja, hülye vagyok. A barátnőm azt, hogy túlreagálok mindent és nem bírom a kritikát. Csak azt nem fogja fel, hogy ha a segítő szándékú kritika mellé nem társul tapintat és…hmm…intelligencia, akkor inkább taplóságról beszélgetünk. Mindennek több hete és azóta határozottan jobban érzem magam. Mintha egy makacs piócától szabadultam volna meg, ami a véremmel együtt a jókedvemet, az önbizalmamat és az energiáimat is kiszívta volna. Egy toxikus baráttól szabadultam meg. De ezt Ő nem tudja megérteni és leegyszerűsíti a dolgot. Pedig már annyiszor elmondtam Neki, hogy az a kritika, aminek van igazságtartalma, nem bánt. Illetve dehogynem, hogyne bántana, de elgondolkodom rajta, igyekszem változtatni vagy legalább megfontolni és elhatározni a változtatást. Egy ideje nem volt meg a kellő türelmem a barátnőmhöz és csak a hibát láttam benne, túlságosan idegesített minden apró hülyesége, amik azelőtt szórakoztattak. Zavart, hogy kérés nélkül beront a kis lelki életembe és tör-zúz, miközben azzal takarózik, hogy “dehát én csak jót akartam”.
Korábban is volt egy barátnőm, akit hasonlóan le kellett építenem, pedig nagyon jó barátnők voltunk és igazán szerettem őt. De egy idő után rájöttem, hogy nem vagyunk kompatibilisek egymással és a jelenléte inkább zavaró.
Rosszul döntök, hogy az ilyen embereket kizárom az életemből? Hiszen a barátságra úgy kell vigyázni, mint a szemünk fényére, mert nem ugrik ki minden bokorból egy ilyen ember. Korábban azt gondoltam, hogy én már képtelen vagyok új barátságokat kötni, hogy már annyi megkövült dolgom van, hogy az egy ismeretlen ember számára taszítóak lehetnek. Micsoda hülyeség ez!
Egyébként a lehetőségekhez képest elégedett vagyok magammal. Készülök az idei év első nyelvvizsgájára, nem mondom, hogy elképesztően szorgalmasan tanulok, de azért haladok rendesen. 🙂 A tornát sem hagytam abba és már látom a változásokat, vannak IZMAIM!!! 🙂 Közben pedig utálom a férfiakat, mert ennyi felüléssel, haspréssel és derékforgatással ők már rég bekockásítják a hasukat, nekem pedig még mindig van egy kis hashúsom. És természetesen az tűnik el legutoljára, előtte a fenekem és a melleim…
Szóval, jól vagyok. Minden napra jut egy szelet boldogság. 🙂
2011 január 28. | Szerző: Cucuu
Valamelyik nap egy étteremben találkoztunk a barátainkkal. El akartam kummantani, mert hideg volt, szakadt a hó, amiből elegem van, fáradt is voltam. Végül összekapartam magam és elmentem, mert számítottak rám, talán várták is, hogy ott legyek. Meg különben is, mostanában szokásommá vált, hogy nem vagyok hajlandó kimozdulni a lakásból, maximum a szüleimhez megye át, de nem járok társaságba, nem igénylem a bulizást, sőt, inkább teherként élem meg, mintha óriási erőfeszítés lenne embert varázsolni magamból és útnak indulni. Így volt ez múlt héten is. Ilyenkor mindig eszembe jut a Yes man, aki mindenre igent mondott és ez kellőképp erős motiváció, hogy alkalmanként én is így tegyek.
Szóval nem bántam meg egyáltalán az estét, mert olyan jót beszélgettem az egyik lány férjével, hogy úgy éreztem magam utána, mint aki újjászületett. Feltöltött. Nagyon rég éreztem ilyet egy számomra viszonylag idegen emberrel kapcsolatban. Ezt a lelki feltöltődést. Arra gondoltam, milyen jó a lánynak, hogy ilyen nagyszerű ember van mellette. Mindenféle irigység nélkül, hisz mellettem is egy csodás ember van. Csak kellett már, hogy olyan véleménnyel szembesüljek, ami egészen más oldalról közelíti meg a dolgokat. Nem mondott semmi egetrengető újdonságot, semmi extra dolgot, aminek hatására transzba kerültem volna, egyszerűen a józan paraszti ész és az intelligencia egy olyan keverékével beszélt hozzám, ami révén az egyik ajtó résnyire kinyílt.
Már többedjére rájöttem arra, hogy nem jó, amit csinálok. Egyrészt katasztrofális az önképem. Nem az önbizalmam, bár arról is tudnék mesélni, hanem az, amiket gondolok magamról. Például, hogy zárkózott vagyok. Rossz volt az összehasonlítási alap. Hozzá képest persze, hogy zárkózott vagyok, naná, hiszen Neki mindene a társasági élet, mindig rengeteg ember vette körül, pedig első ránézésre nem feltétlenül egy kellemes és szimpatikus ember. A munkája is olyan, hogy tudnia kell kapcsolatokat építenie, hogy egyről a kettőre jusson. Hozzá képest egy viszonylag nyitott ember is egy sarokban kucorgó félénk és depressziós embernek tűnhet.
Ez a baj, hogy mindig Hozzá hasonlítom magam, hiszen Ő van itt, Vele vagyok sokat. Az elmúlt egy évben a személyiségem beleolvadt az Ő személyiségébe, mert sok dologban függök Tőle. Olyan vagyok, mint egy görnyedt hátú idős nénike. Pedig én is vagyok valaki. Picit fura, néha kukacos, sokszor túlságosan is őszinte, de itt vagyok én is! Engem is tessék észrevenni. De amíg az Ő háta mögül kandikálok ki, addig senki nem fogja észrevenni a jelenlétemet, ha észre is veszik, csak az Ő vonatkozásában.
Azt még nem tudom, hogyan tovább, hogy folytatódjon ez a felismerés, de ezt az évet ennek akarom szentelni. Az önállósodásnak. A saját céljaimnak, a saját életemnek.
Sikerülnie kell. 🙂
2011 január 8. | Szerző: Cucuu
Már 8 napja 2011 van, de én még mindig nem tudtam rászánni magam a számvetésre. Pedig szükségem lenne rá. Szóval, a legfontosabb dolog, amit tavaly megtanultam, elsősorban az emberi kapcsolataimat érinti. Valószínűleg kiábrándultnak fogok tűnni és talán későn érő típus vagyok ebből a szempontból, de ez nem csak egy felismerés, hanem egy gyakorlati megvalósítás is. Hogy mindenkit pontosan azon a polcon kell tartani, ahova való és ennek megfelelően kell alakítanom az elvárásaimat is.
Ezen felbuzdulva csütörtökön egy olyan veszekedésem volt az egyik legjobb barátnőmmel, hogy egy ideig nem szeretnék vele beszélgetni. Nem hónapokig, csak pár hétig. Olyan sértő és baszogató levelet kaptam tőle, hogy azonnal elsírtam magam. Aztán inkább kitöröltem. Bántott, mert igaza volt és visszaélt azokkal a dolgokkal, amiket mondtam neki. Mindegy, remélem, hamarosan elszáll a sértődöttségem.
A másik dolog, amin felül kell kerekednem, az a lustaságom. Az egész munkakereséssel kapcsolatban egy nagy büdös nullát sikerült elérnem 2010-ben. Úgy gondolom, ha nem lett volna ez az eredménytelen elmúlt év, akkor továbbra sem lenne meg bennem a kellő motiváció, hogy végre cselekedjek. Szerencsére a sportot sikerült mindennapossá tenni már tavaly év végén, úgyhogy ha törik, ha szakad, emellett kitartok. 🙂 Most is lenyomtam egy dupla Rubint Rékát. Nem élveztem annyira…
A harmadik dolog a rossz természetem. Alapvetően nem vagyok egy kedves ember és egyszerűen képtelen vagyok máshogy viselkedni valakivel, mint amit magamban gondolok róla. Ez pedig megengedhetetlen. Antiszociális lettem. Tudom, kezdhetném a változást a barátnőmmel kapcsolatban… Az gáz, ha nem fogom? Szörnyen ingadozó a hangulatom és ennek megfelelően vagyok kedves vagy undok. Ez pedig fárasztó. Nekem is. Abba fogok kapaszkodni, hogy Ő még mindig szeret. Az elmúlt hónapok “ámokfutása” ellenére is. Ismeri a legrosszabb oldalamat is és még így is szeret.
Áprilisban végre megcsinálom az egyik felsőfokú nyelvvizsgát, ősszel pedig a másikat. Csak a saját lelki nyugalmamért teszem ezt és nagyon erős az elhatározás, mert ha ez sem sikerül, akkor nagyon be fogok fürödni saját magam előtt és az önértékelésem megint le fog csúszni. Saját magamnak akarok csak ezzel bizonyítani.
Szóval, ezek a nagy terveim az idei évre. Tanulás, munkaszerzés és sport. Nincsenek illúzióim, ezért ez az év nem a karrierépítésről fog szólni. Majd 2012! Ha el nem jön a világbéke és fel nem robbanunk. 🙂
Jövő héten akarok tartani egy méregtelenítő kúrát. Nem vészes, csak 3 napos, barna rizst, kölest, meg biobúzát lehet csak enni, szóval szerintem ki fogom bírni. Fogyni nem akarok, csak tehermentesíteni szeretném a szervezetemet. És egy kis narancsbőrt akarok magamról leolvasztani. 🙂 Persze nincs (höhö), de jobb félni, mint megijedni. 😉
2010 december 29. | Szerző: Cucuu
Nincs mese és most egyedül is vagyok: itt az ideje a számvetést, muszáj túlesnem ezen!
Hogy mit jelentett nekem 2010? Legyek fellengzős, használjak nagy szavakat és mondjam azt, hogy az útkeresés éve volt? Nem, mert mindjárt szemberöhögöm a képernyőt! Ami az eredményeket, a kézzel fogható eredményeket illeti, vagyis pénz, karrier, nyelvvizsga bizonyítvány, egy nagy nullát sikerült letennem az asztalra. Vagy még azt sem. A lelkiismeretem ÓRIÁSI. Hogy lusta voltam, hogy nem voltam kitartó (bár ez nem meglepő), hogy mindenbe csak belekaptam, aztán megunva félredobtam. Szóval az új listámra régi dolgok is fel fognak kerülni. Mert igen, fogadalmat akarok tenni, sőt fogadalmak egész sorát! 🙂
De, hogy ne csak rossz dolgokról essen szó, rengeteg hasznos tudásra tettem szert, és voltak dolgok, amik mélyültek és az eredeti helyükre kerültek. Mint például az emberi kapcsolatok. Talán későn érő típus vagyok, de 2010 nagy tanulsága az volt, hogy végre megtanultam mindenkit pontosan azon a polcon tartani, ahova való, nem lejjebb, nem feljebb. Éppen ezért nem szabad senkitől többet elvárni, mint amire képes, vagyis tilos az embernek saját magából kiindulnia. Tűnhet ez beskatulyázásnak, pedig nem erről van szó! Ez sokkal inkább önvédelem.
Aztááán: sokat mérgelődtem. Ezt kell megtanulnom 2011-ben: hogyan ürítsem ki a fejemet, mert ez a rengeteg belső puffogás tuti, hogy árt az egészségnek. 🙂 Arra azért nem vágyom, hogy aláereszkedjen és megszálljon a Szentlélek, de például már nagyon régóta vágyom arra, hogy megtanuljak meditálni. De a jövő év még nem erről fog szólni, egyelőre csak elmélyedek ebben, nem szeretném túlvállalni magam. 🙂
2010 december 26. | Szerző: Cucuu
Érik már az év végi önkritikus elszámolás, talán még ma megírom, de kell egy nagy adag lelki erő ehhez. Előtte inkább könnyedebb témákat érintek, már amennyire a kedvem engedi. Itthon ugyanis áll a bál, a szeretetteljes, békés karácsony így nem lett tökéletes, de Anyukám kiszámíthatatlan. Szeszélyes magyarán. Akárcsak én. Remek tulajdonság, szegény Ő egyelőre nevet ezen, de tartok tőle, hogy pár év múlva terhes lesz ez neki és kiszámíthatóságra fog vágyni. 🙁 Persze, egészen nyugodtan megemberelhetném magam és változtathatnék, de sajnos nem megy. A kedélyállapotom elképesztően csapongó és szélsőséges, de ennek van egy jó oldala is: könnyen meg lehet vigasztalni, hiszen a rosszkedvemet ugyanolyan könnyű pozitívba fordítani, mint fordítva. 🙂
Ti nézitek a Való Világot? Hát, nem elképesztő? Szégyellem, de függő lettem, alig várom, hogy megnézhessem az épp aktuális részt. Ahogy az egyik ismerősöm mondta, ki sem nézte belőlem, hehe. 🙂 A közízlés azt kívánja, hogy mindenki utálja és tagadja meg a műsort, aztán érdekes módon általában képben vannak az emberek, szóval suttyomban sokan nézik, de sznobizmusuk nem engedi meg, hogy ezt be is vallják. Mintha legalábbis ettől valaki kevésbé kulturált lenne. Ez olyan, mint a mostanában népszerű trend, az “én nem nézek tévét”, illetve ennek magasabb szintje, a “nincs is tévénk”. Nem értem: mi a baj a tévével? Mintha legalábbis nem lenne ötezer (=130) csatorna, tömve hasznos és kevésbé hasznos műsorokkal. Mi például híradó helyett Bear Grylls-t nézünk a Discovery-n. Aktív helyett Marlon Brando-portrét a Story tévén. CSI helyett pedig a Viasat valamelyik külföldi licensz alapján készült, saját gyártású műsorát, melyek igényesek, szórakoztatóak és még valami hasznuk is van az adott ember(ek) életében. Szóval, senki nincs rákényszerítve az Ezek megőrültekre vagy a kevésbé szórakoztató és korlátozott intelligenciával rendelkező Rákóczi Ferire és a 40 milliós játszmára vagy mi. Ahogy senki fejéhez nem tartanak gépfegyvert, hogy NÉZZED A VV-T, TE BÜDÖS PARASZT!!! Érdekes módon mégis népszerűbb, mint a konkurens csatorna már említett vetélkedője. Szóval, valakik mégis nézik, csak aztán letagadják. Ez olyan, mint amikor Lengyelországban az egyik Kaczynski-t (Lech-et) megválasztották az állam fejének (ő idén meghalt a tragikus repülőgép balesetben), aztán mindenki letagadta, hogy ő bizony nem rá szavazott. (Mert ott a köztársasági elnököt is a nép választja meg – kár, hogy nálunk ez nem így van, bár idén szerintem nem különbözött volna a nép és a kormány akarata.) Szerintem nagyon érdekes és páratlan helyzet volt az, amikor Lech volt a Lengyel Köztársaság feje és ezzel egyidejűleg ikertestvére, Jarosław a kormány feje. A helyükben tuti, hogy néha cseréltem volna. 🙂 Szélsőségesen konzervatív nézeteikkel elég népszerűtlenek voltak Európában, de nem annyira, amennyire most Orbán…
Szóval, VV, amit elsősorban az “ezt nem hiszem eeeel”-érzés miatt nézem. A titka, hogy nem kell komolyan venni. A villalakók összetétele nem egyenlő a társadalom keresztmetszetével – és itt beállok az összeesküvés elméleteket szövögetők sorába – sokkal inkább egy okos és manipulatív akarat áll a háttérben. A szerkesztők pontosan tudják, milyen karaktereket kell összezárni a konfliktusok minél nagyobb számának érdekében. Aki nézte valamelyik korábbi Való Világot, tudja, hogy a mostaniban sokkal gyakoribb és durvább veszekedések vannak. A nép már nem elégszik meg a takaró alatti szex-szel, kell a verekedés, kell a megdöbbentés, hiszen a nézettség vonzza a hirdetőket és a pénzt is.
Bár biztos sokan lesznek, akik felháborítónak tartják a véleményemet, de számomra sokkal izgalmasabb pár ember mindennapos baromságát nézni, mint a – szintén manipulált – tehetségkutató műsorokat. Egy ismerősöm csak halkan súgta meg, hogy a szerkesztők úgy befolyásolják az eredményeket, hogy akkor állítják meg a szavazást, amikor csak nekik tetszik, természetesen sutyiban. Pontosan tisztában vannak vele, mely versenyzőket kell továbbjuttatniuk a magasabb nézettség érdekében. De abszolút elképzelhetőnek tartom, hogy a népnek az ütemtelenség királynője, Szíj Melinda vagy a vendéglátós Kökény Attila tényleg tetszett. És akkor még meg sem említettem a másik csatorna ügyeletes ripacsát, Vastag Csabát vagy a nyekergő Nikolas-t. Nem akarom szidni őket, hisz szeretnék fele olyan jól énekelni, mint bármelyikük, de azért nehogy már! Tóth Vera, Oláh Ibolya vagy Rúzsa Magdi tényleg tudtak-tudnak énekelni. De kell a csatornáknak a folyamatos vérfrissítés, szükségük van új celebekre.
Tudom, ellentmondásos vagyok, hiszen a megasztárok meg az x-faktorosok legalább letettek valamit az asztalra, legalább tehetségesek valamiben, míg a való világosok egész nap a feneküket vakarják, néha balhéznak egy sort. De a műsor legalább nem árul zsákbamacskát, nem akarja úgy eladni ezeket az embereket, mint 2010 toptehetségeit, világsztárjait, miközben az egész csak egy színes buborék. Hiszen mindez arra megy ki, hogy jó alaposan kifacsarják őket, összegereblyézzék a pénzt, amit hoznak, aztán félredobják őket, mert itt az új csapat. Nem véletlen, hogy a régi zsűri tagjai – kivéve Pressert, akinek tenyerét mindannyiszor zsíros jogdíj üti, ahányszor csak felcsendül valamelyik száma – megelégelték ezt a cirkuszt és felálltak a futószalag mellől. A gyomruk nem vette be azt, hogy bár a magyar piac nem bír el több “tehetséget”, de azért erőltessük a tehetségkutatókat (nemsokára itt az új Csillag születik), írassunk alá velük olyan szerződéseket, melyek gyakorlatilag a csatorna rabszolgáivá teszi ezeket a naiv kitörni vágyókat.
Tényleg szomorú, hogy nem az igény alakítja a műsorkínálatot, hanem a kínálat az igényt. Persze, nem kell nézni, semmit sem kell nézni, vannak szuper könyvek, érdekes filmek, de attól még nem kell lenézni senkit, mert bevallja azt, amit más elhallgat.
Karácsony
2010 december 24. | Szerző: Cucuu
Volt ma idegeskedés, pityergés, de öröm is és békesség is, ahogy ez Szenteste lenni szokott. 🙂 Jó volt ez a Karácsony, semmi extra, csak simán kellemes. Szörnyen hangzik, de megnyugodtam, hogy a neheze már eltelt, holnaptól kezdődik a karácsonyi láblógatás – az ajándékozás ellenére valahogy mindig jobban szerettem 25-ét és 26-át.
Szamócától kapott feladatomat eddig elkummantottam, talán már nem annyira aktuális, de még van egy kicsi a napból, szóval:
Kedves Jézuska! Már egy ideje eltávolodtam Tőled, de ennek nem Te vagy az oka, hanem én magam, nem Benned csalódtam – de nem is magamban, egyszerűen így alakult az életem. Biztos a tudomásodra jutott, hogy elkalandoztam más vallások irányába is, de mindeközben tiszteltelek. Azt hiszem, még nem érett meg a lelkem, hogy visszatérjek Hozzád, ezért a választott vallásomon keresztül fogom tisztelni azt, amit Te is tanítottál. Most mégis szeretnéd Tőled kérni, de nem sokat, csak pár dolgot. Elcsépelt, de elsősorban egészséget szeretnék. Nem csak magamnak, hanem a szüleimnek, akik idősek már és egyre inkább nő bennem a félelem, hogy elveszítem őket. Tudod, hogy milyen nehéz életük volt, ezért kérlek, vigyázz rám is. Önző dolognak tűnhet ez a kérés, pedig egyáltalán nem félek a haláltól. Azért vigyázz rám, hogy ne történjen még egy tragédia az életükben, mert ezt már nem tudnák elviselni. Vigyázz rám, hogy ne kelljen aggódniuk miattam. Adj nekik nagyon sok örömet az életben, segíts nekik, hogy meglássák a mindennapok összes kis boldogságát – ahogy eddig is. Adj nekik még sok erőt ahhoz, hogy folytathassák az utazgatásaikat és újabb országokat fedezhessenek fel, hiszen ez rengeteg örömöt ad nekik. Vigyázz Rá is – függetlenül attól, hogy a közös életünk hogy alakul. Adj Neki erőt, hogy fékezni tudja rebellisségét, hogy összeszedett legyen, mert ezek elengedhetetlenek, hogy továbbra is sikeres maradjon a szakmájában.
Most itt ünnepélyesen megígérem, hogy minden nap gondolok Rád, nem ima formájában, hanem a magam módján, ha nem bánod.
Végül szeretnék boldog születésnapot kívánni és eredményes munkát 2011-ben. Attól tartok, lesz elég dolgod… 😉
Remélem, senki nem haragszik meg érte, de ezt a feladatot praktikus okokból kifolyólag nem passzolom tovább.
Békés, boldog Karácsonyt kívánok Mindenkinek!
2010 december 22. | Szerző: Cucuu
Százezer éve írtam utoljára, elhagytam valahol a lendületet. Az elmúlt két hétben voltam pár állásinterjún, most a visszajelzéseket várom, de nem számítok arra, hogy bárki felemelné a telefont az ünnepek előtt. Pedig milyen jó ajándék lett volna magamnak egy vadi új állás. Nem jó már ez a bizonytalanság, hogy úgy érzem, rengeteget gürcölök, lapátolom a havat és így sem tudok megélni. Ha nem lenne Ő meg a szüleim, akkor komoly anyagi gondjaim lennének. Már kerekedik a fejemben egy év végi számvetés gondolata, de még nem jött el az ideje, hogy szépen megfogalmazzam és leírjam. Pedig a számvetés az előszobája az új tervek szövögetésének.
Egyelőre el vagyok havazva. Ma már röhögtünk magunkon, amikor a héten harmadjára találtuk magunkat az Árkádban. Ma már botrányosan sokan voltak délelőtt is. Valahogy mégsem zavart a tömeg, talán azért, mert célirányosak voltunk, tudtuk, melyik üzletbe akarunk bemenni, mi hiányzik még. Érdekes módon egy-két kivételt leszámítva bunkó emberekkel sem igazán találkoztam. A bioboltos néni mondjuk kitett hármat is, de nem lehet mindenkinek jó napja. Pf, nem vagyok ilyen extra megértő soha, biztos ragadt rám valami a karácsony szellemiségéből. Pedig a hideg kiráz attól, hogy a szeretet ünnepeként tartja számon a közgondolkodás. Nem csoda, hogy türelmetlenek az emberek, én sem vagyok boldog a tudattól, hogy a keservesen megkeresett pénzemből alig futja valamire, miközben lépten-nyomon tolják az orrom alá a 12 ezres pulóvert, a 23 ezres parfümöt… Évekkel ezelőtt, amikor asszisztensként dolgoztam és kevesebbet kerestem, jóval könnyebben kijöttem a pénzemből, mint most, és ez elkeserítő. Hogy ennyit romlott a munkám értéke (szándékosan nem pénzt írok). Tudjátok, az elmúlt pár hónapban minden nap eszembe jut, hogy én nem akarok ebben az országban élni, én nem akarok itt szenvedni, csak fizetni a számlákat az adókat, a járulékokat és mindeközben nem tudok egy lépcsőfokkal sem feljebb jutni. Én nem vagyok elég bevállalós, nem tudnék irányítani egy vállalkozást sem, csak alkalmazottként tudom magam elképzelni, de ha nem állok be valamelyik multihoz és dolgozom ki a belemet, akkor esélytelen, hogy megfelelő színvonalú kompenzációt kapjak. És még örülhetek, hogy bejelentenek, bár én már nem is tudom, hogy ezzel sokra megyek-e.
Bocs a panaszkodásért, kiszakadt belőlem. Pedig már nem is vagyok elkeseredett, örülök, hiszen mindenünk megvan. Csak sajnálom, hogy az egész országot az jellemzi, hogy alkalmatlan emberek ülnek a döntéshozói székekben – és itt nem csak a politikai szférára gondolok.
Szóval, csak oda akartam kilyukadni, hogy viszonylag fájdalommentesen oldottuk meg a karácsonyi vásárlást. Még csak össze se vesztünk. 🙂 Vasárnap Ő kitalálta, hogy főz pár barátunknak. Hálát adok az Égnek, hogy ennyire ért a főzéshez, mert velem nem sokra mennénk. Ilyen finoman elkészített lazacot még soha nem ettem. Kellemes este volt, bár az elején nagyon röhögtem magamban, hogy milyen konszolidáltak a barátaink, biztos meg voltak illetődve és igyekeztek visszafogni magukat. Persze pár pohár bélíz (fúj) után hamar visszanyerték eredeti formájukat, de addigra majd’ megpukkadtam a nevetéstől. Masszázst kaptam a barátnőmtől karácsonyra, ráadásul házhoz jön a masszőr, alig várom. Meg vett nekem egy narancsbőr elleni masszírozós izékét, hogy nekem szerinte szükségem lehet rá. (???) Visszasírtam a konszolidált énjét.
30-án is megetetjük a népet, na azt a hátam közepére nem kívánom. Az eredeti felálláshoz képest az Ő exének hála dupla annyian leszünk. 14 embert megetetni-megitatni egyrészt anyagilag is megterhelő, másrészt nincs 40 nm a lakásunk, az asztal 6 személyes, és meg sem merem említeni, hogy 3 db lapostányérunk van (pedig nem is szoktam tányérral dobálni Őt). Vááá, nagyon elegem van az exből, aki egyébként cuki…azt hiszem…meg jó a kapcsolatunk, de egy minden lében kanál és ez kiborít. Úgy hív meg hozzánk valakit, hogy előtte meg sem kérdezi, hogy lehet-e, hanem csak utólag teszi szóvá. Úgysem mondunk nemet, de azért jól esett volna, ha lefutja ezt az udvariassági kört. Bah, inkább nem akarok erről írni, unalmas is lenne egy kívülállónak, én meg nem akarom felhúzni magam.
2011 április 24. | Szerző: Cucuu
A Húsvét családi ünnep így Ő is és én is hazautaztunk. Rettenetesen tud hiányozni ilyenkor. Viszont Anyukám még magasabb fokozatra kapcsol és naponta ezerszer megjelenik agyig rakott tálcát egyensúlyozva a kezében. Vagy ha nem, akkor kábé háromezerszer megkérdezi, hogy nem vagyok-e éhes, majd választól függetlenül azonnal sorolja a hűtő, csokisszekrény, éléskamra tartalmát (most épp Apukámtól kérdezte meg, hogy kér-e sütit). Ha nem kajáról van szó, akkor valamelyik extra meleg pokróccal jelenik meg a gyerekkori szobám ajtajában és azonnal nyakig bebugyolál. Vagy kinyitja az ablakot. Vagy becsukja. Vagy frissen vágott orgonát hoz, több vázányit is, hogy a szoba mindegyik sarka megfelelő intenzitással illatozzon. Ilyenek az Anyukák és nem akarom, hogy akár egy hangyányit is másmilyen legyen, mert az azt jelentené, hogy beteg.
Amikor itthon vagyok, mindig el kell menni közös kirándulásokra, ha esik, ha fúj. Ma a Bory várban voltunk és szanaszét fagytunk, de azért jó volt. Hazafelé Apukám kihasználta a jelenlétemet és a volán mögé ültetett, hogy kedvére nézelődhessen. Ritkán engedheti meg ezt magának, mert Anyukám (szerencsére) nem tud vezetni. Most is rádöbbentem, hogy mennyi gyökérarcú kapott vezetési engedélyt ebben az országban (is). Szívem szerint a jogosítvány megszerzését IQ teszthez kötném. Meg vagyok róla győződve, hogy bizonyos intelligencia-hányados alatt képtelenség elsajátítani a dinamikus, alkalmazkodó és természetesen biztonságos közlekedés alapszabályait. Mint például a jobbratartás, a jobbkéz szabály vagy a közlekedési táblák értelmezése. Ma is tötymörgött előttem két autó, amikor végre nyílt egy kapaszkodó sáv, az egyik szépen és előzékenyen (mint aki tökéletesen tisztában van a saját gyengeségeivel) ki is húzódott a szélsőbe, de a másik (Suzuki Ignis) számára úgy látszik ez értelmezhetetlen volt, ugyanis jött szépen, ahogy kell az egyik mellett és esze ágában sem volt onnan elmozdulni. Gondolom, örült, hogy végre lehet egyenesen menni, nem kell bíbelődni a váltással, kormányzással és egyéb bonyolultabbnál bonyolultabb dolgokkal. Először diszkréten a seggébe álltam, de nem foglalkozott velem. Aztán villantottam egy óvatosat, megint semmi. Ekkor már picit megemelkedett a vérnyomásom, úgyhogy felkúrtam a reflektort, amit nem tudott szó nélkül hagyni és elkezdett hevesen mutogatni nekem. Nem tudtam értelmezni, hogy mégis mi a lószar baja lehet, úgyhogy mint a vadállat ütögettem a jobb csuklómat, hogy JOBBRATARTÁSTEOSTOBA!!!, de nem esett le neki az égegyadtavilágon semmi sem. (Persze, amit soha nem is tudott elsajátítani, azt nem pont az én eszeveszett csuklóütögetésemtől fogja megtanulni.) Valószínűleg ő is ideges lehetett, mert egy kicsit jobban rálépett a gázra, aminek következtében picit lehagyta a szabályos és udvarias sofőrt, úgyhogy kényelmesen le tudtam előzni. Jobbról! Direkt nem néztem meg, hogy milyen nemű volt ez a tehetségtelen,
de tartok tőle, hogy nő. Azért direkt, mert épp azzal voltam elfoglalva, hogy hogy a fenébe kell kikapcsolni a távolságit…Oldal ajánlása emailben
X