2011 január 28. | Szerző: Cucuu |

 Valamelyik nap egy étteremben találkoztunk a barátainkkal. El akartam kummantani, mert hideg volt, szakadt a hó, amiből elegem van, fáradt is voltam. Végül összekapartam magam és elmentem, mert számítottak rám, talán várták is, hogy ott legyek. Meg különben is, mostanában szokásommá vált, hogy nem vagyok hajlandó kimozdulni a lakásból, maximum a szüleimhez megye át, de nem járok társaságba, nem igénylem a bulizást, sőt, inkább teherként élem meg, mintha óriási erőfeszítés lenne embert varázsolni magamból és útnak indulni. Így volt ez múlt héten is. Ilyenkor mindig eszembe jut a Yes man, aki mindenre igent mondott és ez kellőképp erős motiváció, hogy alkalmanként én is így tegyek.

Szóval nem bántam meg egyáltalán az estét, mert olyan jót beszélgettem az egyik lány férjével, hogy úgy éreztem magam utána, mint aki újjászületett. Feltöltött. Nagyon rég éreztem ilyet egy számomra viszonylag idegen emberrel kapcsolatban. Ezt a lelki feltöltődést. Arra gondoltam, milyen jó a lánynak, hogy ilyen nagyszerű ember van mellette. Mindenféle irigység nélkül, hisz mellettem is egy csodás ember van. Csak kellett már, hogy olyan véleménnyel szembesüljek, ami egészen más oldalról közelíti meg a dolgokat. Nem mondott semmi egetrengető újdonságot, semmi extra dolgot, aminek hatására transzba kerültem volna, egyszerűen a józan paraszti ész és az intelligencia egy olyan keverékével beszélt hozzám, ami révén az egyik ajtó résnyire kinyílt.

Már többedjére rájöttem arra, hogy nem jó, amit csinálok. Egyrészt katasztrofális az önképem. Nem az önbizalmam, bár arról is tudnék mesélni, hanem az, amiket gondolok magamról. Például, hogy zárkózott vagyok. Rossz volt az összehasonlítási alap. Hozzá képest persze, hogy zárkózott vagyok, naná, hiszen Neki mindene a társasági élet, mindig rengeteg ember vette körül, pedig első ránézésre nem feltétlenül egy kellemes és szimpatikus ember. A munkája is olyan, hogy tudnia kell kapcsolatokat építenie, hogy egyről a kettőre jusson. Hozzá képest egy viszonylag nyitott ember is egy sarokban kucorgó félénk és depressziós embernek tűnhet.

Ez a baj, hogy mindig Hozzá hasonlítom magam, hiszen Ő van itt, Vele vagyok sokat. Az elmúlt egy évben a személyiségem beleolvadt az Ő személyiségébe, mert sok dologban függök Tőle. Olyan vagyok, mint egy görnyedt hátú idős nénike. Pedig én is vagyok valaki. Picit fura, néha kukacos, sokszor túlságosan is őszinte, de itt vagyok én is! Engem is tessék észrevenni. De amíg az Ő háta mögül kandikálok ki, addig senki nem fogja észrevenni a jelenlétemet, ha észre is veszik, csak az Ő vonatkozásában.

Azt még nem tudom, hogyan tovább, hogy folytatódjon ez a felismerés, de ezt az évet ennek akarom szentelni. Az önállósodásnak. A saját céljaimnak, a saját életemnek.

Sikerülnie kell. 🙂