2011 február 16. | Szerző: Cucuu |

 Annyi dolog történt és annyi behatás ért, erre belázasodtam és itthon töppedek a kanapén, ami kényelmetlen és utáljuk, még a lábamat sem tudom kinyújtani rendesen.

Most láttam, az egyik ismerősöm kiírta a facebook-falára, hogy az anyukája bejelölte és most mitévő legyen, nem akarja, hogy ismerősök legyenek. Úgy látszik, öregszem, mert egyáltalán nem voltam vevő a cinkos összekacsintásra. Kár, hogy egyik tanácsadó sem reagált úgy, hogy talán nem hazugságok kiötlésén kéne fáradoznia, hanem azon, hogy a családtagjainak ne legyen okuk a kémkedésre.

Összevesztem az egyik barátnőmmel. Illetve, megkértem, hogy ne keressen, ne akarjon felhívni, szálljon ki az életemből. Ő azt mondja, hülye vagyok. A barátnőm azt, hogy túlreagálok mindent és nem bírom a kritikát. Csak azt nem fogja fel, hogy ha a segítő szándékú kritika mellé nem társul tapintat és…hmm…intelligencia, akkor inkább taplóságról beszélgetünk. Mindennek több hete és azóta határozottan jobban érzem magam. Mintha egy makacs piócától szabadultam volna meg, ami a véremmel együtt a jókedvemet, az önbizalmamat és az energiáimat is kiszívta volna. Egy toxikus baráttól szabadultam meg. De ezt Ő nem tudja megérteni és leegyszerűsíti a dolgot. Pedig már annyiszor elmondtam Neki, hogy az a kritika, aminek van igazságtartalma, nem bánt. Illetve dehogynem, hogyne bántana, de elgondolkodom rajta, igyekszem változtatni vagy legalább megfontolni és elhatározni a változtatást. Egy ideje nem volt meg a kellő türelmem a barátnőmhöz és csak a hibát láttam benne, túlságosan idegesített minden apró hülyesége, amik azelőtt szórakoztattak. Zavart, hogy kérés nélkül beront a kis lelki életembe és tör-zúz, miközben azzal takarózik, hogy “dehát én csak jót akartam”.

Korábban is volt egy barátnőm, akit hasonlóan le kellett építenem, pedig nagyon jó barátnők voltunk és igazán szerettem őt. De egy idő után rájöttem, hogy nem vagyunk kompatibilisek egymással és a jelenléte inkább zavaró.

Rosszul döntök, hogy az ilyen embereket kizárom az életemből? Hiszen a barátságra úgy kell vigyázni, mint a szemünk fényére, mert nem ugrik ki minden bokorból egy ilyen ember. Korábban azt gondoltam, hogy én már képtelen vagyok új barátságokat kötni, hogy már annyi megkövült dolgom van, hogy az egy ismeretlen ember számára taszítóak lehetnek. Micsoda hülyeség ez!

Egyébként a lehetőségekhez képest elégedett vagyok magammal. Készülök az idei év első nyelvvizsgájára, nem mondom, hogy elképesztően szorgalmasan tanulok, de azért haladok rendesen. 🙂 A tornát sem hagytam abba és már látom a változásokat, vannak IZMAIM!!! 🙂 Közben pedig utálom a férfiakat, mert ennyi felüléssel, haspréssel és derékforgatással ők már rég bekockásítják a hasukat, nekem pedig még mindig van egy kis hashúsom. És természetesen az tűnik el legutoljára, előtte a fenekem és a melleim…

Szóval, jól vagyok. Minden napra jut egy szelet boldogság. 🙂